Tudjátok mi vesz rá egy embert, hogy blogot kezdjen? Például a vizsgákra való tanulás kikerülése. Ilyen állapotban vagyok. Ha már nem ülök addig a könyv fölött, hogy végleg ráfollyon az agyam, akkor kieresztem valahol a sok gondolatot. Különben még szétesnék, az pedig nem tenne jót nekem. Igazából blogot olvasni jobb dolog, mint írni azt, már ha csak úgy írod. Persze segíthet, ha dühös vagy, esetleg ha csalódtál. Jobb, mint a volt kedves dolgait a falhoz csapkodni, jobb, mint felrobbantani a sulit, vagy kitépni egy másik lány haját. Vagy ha nem is, mindenképpen kultúráltabb. Nem fogom az észt osztani, csak jó mókának gondolom, ha leírom egy lány (én) kicsit eltérő világnézetét. Hogy ilyen is van.

Engem most épp az foglalkoztat, hogy miért van az, hogy amikor nincs időd a férfiakra, vagy kedved, mert csalódtál, miért akkor találnak meg? Jeleket bocsátok ki, hogy srácok, én most lepausestam magam, erre mintha az Annapurna lennék, amit kihívás megmászni.... Értem én, normál esetben a Jancsi-hegy nem okoz nagy kihívást, bárki hülye fel tud sétálni. De mitől leszek Annapurna?

Mindenesetre az mindenképpen jó, ha épp önbizalomhiányban szenvedsz, és megerősítésre találsz. Csak tudni kell, hogy nem szabad mindenbe fejest ugrani. Az embernek legyen tartása. És a hosszútávú cél sokkal jobb, mint beérni pillanatnyi boldogsággal. Igazából rossz dolgokkal nincs sok tapasztalatom. Vagyis persze, szakítás, összeveszés, csalódás, féltékenység... de nekem nagyon nagy szerencsém volt eddig az életben, soha nem halt meg senki a közelemben. Viszont emiatt talán jobban ragaszkodom a közelemben lévőkhöz. De mindig tartom magam a mondáshoz, hogy akárhogy is sír az ember, a végén csak kifújja az orrát. /Heine bácsi mondta ezt/  Most jelen pillanatban a tanulást, és a továbbfejlődésemet tartom a legfontosabbnak. Ezeket a kezembe tudom venni, és sok munkával fejlődni tudok benne. Párkapcsolat.... ott pedig nincs más, együtt kell élni. A másikkal együtt:) Jó dolognak tartom. Mindig amellett találod magad, akitől tanulnivalód van. Ha pedig elromlik valami, akkor se fekete-fehér a helyzet, mindkét fél hibás.Csak talán könnyebb a másikra haragudni, miközben esetleg mi nem vettük észre, hogy itt valami nem stimmel. De lehet jól is csinálni. Nem azzal foglalkozni, hogy most milyen jó, hanem hogy milyen jó lesz. Mert a szerelem előbb utóbb magától elmúlik. Ezen nem lehet változtatni. A megoldás abban van, hogy szereted e a másikat, tudnál e vele lenni, ha nem lennél szerelmes. A lila köd tart össze, vagy az, hogy milyen emberek vagytok. Persze a legjobb dolog a lila köd:) Csak veszélyes is. Vagy sokkal többet látunk, mint kéne, vagy semmit. Mennyi bosszúságtól tudnánk magunkat megkímélni, ha racionálisan végig tudnánk gondolni... persze elveszne a varázs. Ez a kockázat benne. De ha valaki nem szeretne kockázatot vállalni? Akkor mi van? Mi van, ha én azt mondom: hajlandó vagyok lemodani a fél évtől 1-2 évig tartó lila ködről, ha cserébe találok egy olyan embert, akivel mély szeretetben, kompromisszumokban és boldogságban, őszinteségben és vidámságban tudok együtt élni? Persze nem azt mondom, hogy legyen az egyik barátom, mert a barátok alap, hogy ilyenek. Szerintem a nagy szerelem az, amely a lángolás után a barátok körüli szinten, de picit felette tud maradni. Én nem tudom, hogy megtaláltam e. Hogy valaha találok e hasonlót egyáltalán:) Addig pedig móka, süti, kacagás, nomeg sok katicabogár a Balatonban, akiket ki kell menteni, mert hát ugye sok a levéltetű.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.